Szeptemberben, iskolakezdéskor egy idegen fiatalasszonyt találtam az erdélyi gyermekotthonban. Bemutatkoztam neki, amitől zavarba jött, mintha túlzott megtiszteltetés érte volna. Mint kiderült, egy távoli városból kért számára befogadást a Szent Ferenc Alapítvány ottani napköziotthonának vezetője, mert nem volt hol laknia a három gyerekével. Két nejlonszatyorral érkeztek.

Az asszonyról hamar lefoszlott a tartózkodás, különösen azután, hogy ruhákat ajándékoztam neki és a gyerekeinek. Ruhaadományt nem szoktam vinni, mert abból mindig túl sok van. Csak gondot okoznék: a ruhákat tovább kellene adni, de nincs, aki elvigye oda, ahol tényleg szükség lenne rá. Most azonban egy kolléganőm kérdés nélkül átadott egy csomagot, hogy hozzam el. A felnőttnek való ruhákat a menekült asszonynak adtam, és a gyerekeinek is jutott bőven.

Miután megkapta a ruhákat, az asszony nem engedett ki a szobájukból. Elmesélte az életét, és fényképeket mutogatott. Állami árvaházban nőtt fel, s onnan kikerülve hamar férjhez ment. Jöttek sorban a gyerekek. A férje azonban súlyos beteg lett és fiatalon meghalt. Talán negyven éves sem volt még. Ekkor az anyósa kitette őt a házból a három gyerekkel együtt. A legnagyobb akkor kezdte a második osztályt, a kicsi bölcsődés korú volt.

Közben az asszony összejött egy férfival, akivel eljegyezték egymást. Mutatta a fényképet és a jegygyűrűt. A férfi állítólag feleségül akarta venni, de nem volt saját háza, a szüleivel lakott. Azok meg nem akarták befogadni őt.

Ekkor lépett közbe a napközi vezetője, s elhelyezést keresett számára a Szent Ferenc Alapítvány egyik bentlakó otthonában. Az asszony a gondoskodást a "nagy" lányának köszönhette, aki tehetséges volt, és a napközi vezetője nem akarta, hogy elkallódjon.

Ebben az otthonban befogadták. Cserébe azt várták volna tőle, hogy a gyerekek segítségével tisztán tartsa a szobákat, a fürdőt, a folyosót, és kisegítsen a konyhán. Mivel a lányoknak éppen nem volt nevelője, az asszony ezt úgy értelmezte, hogy most ő lett a nevelőnő. De azt sem tudta megcsinálni, amit elvártak volna tőle.

A gyerekek hamar megharagudtak rá, mert nem volt korrekt velük. Hol erre, hol arra utasította őket, kopogás nélkül rájuk nyitott a fürdőszobában, s ha az otthon vezetője számon kért rajta valamit, a gyerekeket hibáztatta. Plusz látták, hogy az asszony nem törődik a saját gyerekeivel. A kicsi folyton sírt a kiságyában, mert az anyja ott hagyta, hogy ne kelljen foglalkozni vele. Második lehetőségként pedig a többi gyerekre bízta, akik így a szabadidejükben sem tudtak gondtalanul játszani.

A középső gyerekre az óvodából is panasz érkezett: a homokozóba pisilt. Teri néni, az otthon vezetője ezen különösen felhúzta magát."Te mondod, hogy nevelőnő vagy? Még a saját gyerekedet sem tudod megnevelni!" - kiabált az asszonnyal.

Közben a felnőtteknek és a nagyobb gyerekeknek feltűnt, hogy az asszony gömbölyödik. Jobban, mint amit a rendszeres és bőséges étkezés indokolt volna. Elkezdték számolgatni, mennyi idő telhetett el a férje halála és a teherbe esés között. Csak nem ezért tiltotta ki otthonról az anyósa?

Engem igazából a kislánya érdekelt. A másodikos, okos gyerek. Ezért őt is elhívtam a délutáni szórakozásunkra: elmentünk a játszótérre, és közben fagyiztunk. Ilyet a keresztlányaimmal és a szobatársaikkal szoktunk csinálni, de most bevettük Pannit is.

Panni nyílt gyereknek mutatkozott. Mesélt ő is. Mondandója lényegét így foglalta össze: "már nagyon elegem van az anyámból".

Erre hamarosan saját tapasztalatot is szereztem. Mint kiderült, az új ruhákat nem adta oda a kislánynak az anyja. Amikor erre rájöttem, és a gyerek felpróbálhatta őket, nem lehetett letörölni a mosolyt az arcáról. Miért akarta az anya ezt megvonni tőle?

A helyzet azt a nagylányt is nyomasztotta, akinek valódi nevelőnő híján el kellett látnia a nevelői feladatokat. Állandó konfliktusban volt az asszonnyal, aki csak zűrzavart keltett, de azt várta volna, hogy engedelmeskedjenek neki.

"Szóltam Teri néninek, hogy Pannit tegye át valamelyik lányszobába. Egy ilyen anya csak teher a gyereknek" - mondtam a nagylánynak. Bólintott. Pár hónappal később pedig visszaidézte tőlem ezt a mondatot. Akkor értettem meg igazán, hogy a szívéből szóltam.

Addigra azonban Panniék már nem voltak ott. Az asszony összepakolt, és elment a gyerekeivel együtt. Azóta sem tudjuk, hogy hová.