Már nagyon régen nem írtam a gyerekekről. Nem írtam, mert már nincsenek újfajta problémák, konfliktusok. Mondhatni konfliktusok sincsenek. Ha mégis vannak, akkor olyan gyorsan megoldódnak, mint amikor a tavaszi szünetben lehetőségünk nyílt egy nagy pincerendszert megnézni.

A túra Micimackót is érdekelte, és jött Keresztapu is. Ideálisnak tűnt a helyzet. Felszerelkeztünk pulóverrel, dzsekivel, és mentünk. De nem vittünk kesztyűt, pedig nem ártott volna, mert Micimackónak, aki pedig szinte sosem fázik, most fázott a keze. Ez is közrejátszott abban, hogy morgolódni kezdett: uncsi ez a kirándulás, itt nem lehet semmit sem látni.

A zsémbeskedést szokás szerint eleresztettem a fülem mellett. De a fázós kezét elkezdtem lehelgetni. Aztán mindkettőnk kezét betettem a zsebembe. Ez már tetszett Micimackónak.

"Keresztanyu keze is hideg" - mondta rövid szünet után. Kivette a kezemet a zsebemből, és lehelgetni kezdte. "Hogy Keresztanyu keze se fázzon."

Ilyen történeteket írhattam volna, de ezeknek túl sok információtartalma már nincs. Most viszont módom van sok-sok információval szolgálni, pontosabban tudok ajánlani egy nagyszerű könyvet az alapítványi munkáról, a befogadott gyerekekről.

A könyvet Nagyfalusi Éva írta, aki nyolc évig volt nevelőnő Déván, a nyáron pedig házvezető lett a Dévai Szent Ferenc Alapítvány székelyhídi otthonában. A saját élményei alapján írt egy regényt, a címe: Befogadlak, elfogadlak, elengedlek.

Ezen a linken lehet többet megtudni a szerzőről és a könyvről: https://nagyfeva.wordpress.com

Én ezzel búcsúzom. Kattintsanak Éva weboldalán a Regény menüpontra! Jó olvasást!