Amikor megismerkedtünk, a keresztlányaim erős orrhangon beszéltek, alig lehetett érteni őket. Aztán egy önkéntes logopédus felvetette, hogy esetleg ki kéne venni a "polipjukat" - Erdélyben így nevezik az orrmandulát. A felvetés már csak azért is jogos volt, mert a gyerekek szájon keresztül vették a levegőt.

Teri néni, az Otthon vezetője el is vitte őket a gégészetre, és a gyanú beigazolódott. Megtörtént a mandulaműtét, de a lányok azután sem csukták be a szájukat. Főként a kisebbik, Micimackó maradt feltűnően "szájtáti". Talán nem sikerült a műtét? Vagy más bajuk is van?

Ezeket a kérdéseket jó darabig nem tudtam feltenni senkinek. Tavaly nyáron aztán itt, Magyarországon elvittem Róbert Gidát egy kedves, önkéntes gégészhez, mert rendszeresen eleredt az orra vére. Tőle kérdeztem meg, mi baj lehet még mindig a lányok mandulájával. 

- Azzal már semmi - nyugtatott meg az orvos. - Nem tudom, Romániában milyen tájékoztatást adnak egy mandulaműtét után, de mi el szoktuk mondani, hogy ha a gyerek sokáig nem tud az orrán keresztül levegőt venni, akkor az izmai ellustulnak, és ha nem figyel oda, a szája tátva marad. A kívülállók meg azt hiszik, hogy ez egy bamba kislány, pedig nem is az - mosolygott rá Micimackóra, aki a háttérből figyelte az eseményeket.

Aztán a gégész elmondta, mit kell csinálni. A gyerek egy papírszalvétát vesz az ajkai közé, és egy segítő partnerrel - aki ugyanúgy tesz - igyekszik eltépni. Foggal harapni nem ér, az ajkakkal kell szorítani a szalvétát, mert így erősödnek azok az izmok, amelyek a csukva tartásért felelősek. Mindennapos gyakorlásra van szükség, és három hét után már meg is szűnt a probléma.

Három hét szájtorna nem tűnik soknak, és egy hagyományos családban nem is az. De mikor vagyok én együtt három hétig egyhuzamban a keresztlányaimmal? Soha. Elvileg persze lehetséges, hogy elkezdjük a tornát együtt, aztán ők ketten folytatják az otthonban, hiszen úgyis mindkettőnek szüksége van rá. Gyakorlatilag azonban akkor sem sikerült minden nap "kutyázni" - így neveztük el a szájjal való papírszalvéta-tépést -, amikor együtt voltunk. Ehhez bennem sem volt meg a szükséges kitartás; egy-egy programmal teli szünidei nap végén nem követeltem meg mindenáron a gyakorlást a fáradt gyerekektől. Az pedig egyenesen illúzió, hogy a két kislány puszta önfegyelemből, mindenféle külső ösztönzés nélkül szorgalmasan "kutyázzon", egészen addig, amíg az igyekezetüket siker nem koronázza.

Azért az idén nyáron mégis újból meg kéne próbálni, legalább a kéthetes közös nyaralás alatt. Már gyűjtöm hozzá a lelkierőt.