Az persze túlzás, hogy ismeretlenek, hiszen ugyanabban az Otthonban élnek, mint a keresztlányaim. De a szokásaikat, a reakcióikat nem ismertem, hiszen ők nem ugyanabban a családban nevelkednek, mint a keresztlányaim. Kisebbek is náluk, még ovisok, így egy kissé tartottam attól, hogy én szállítsam őket a több száz kilométeres úton hazáig. De a vendéglátóiknak dolguk volt, én meg úgyis mentem az Otthonba, így ez volt az ésszerű megoldás.

Kezdetben nem történt semmi különös. A gyerekek elaludtak, miután átszálltak az én kocsimba a rengeteg ajándékkal, köztük egy kisgyermekekre méretezett gitárral és egy nagy, élethű babával. Olyannyira élethű volt, hogy később a határőr is elnevette magát. "Már kérni akartam a harmadik gyerek útlevelét, mire észrevettem, hogy az csak egy baba." Hát igen, egy-egy ilyen vendéglátás nagyon gyakran a kényeztetés igen magas fokát jelenti.

A két kislány közül a nagyobbiknak ebben rengeteg tapasztalata van. Őt sokszor és sokan elviszik vendégségbe, mert okos, szép, és tragikus története van. A kisebb csak később kezdett belekóstolni az utazgatásba, de azóta magas fokon műveli. "Én már a tengerparton is voltam" - dicsekedett az első pihenőnk alkalmával a nagyobbnak, aki mérgesen így válaszolt. "Én meg voltam a Tisza-parton".

Ezen az első pihenőn egy benzinkútnál álltunk meg, hogy felkeressük a mosdót és enni- meg innivalót vegyünk. Az üdítőitalok polcáról a nagyobbik lekapott egy kólát. Erre a kisebbnek is az kellett. Ugyanezzel a módszerrel tettek szert egy-egy Kindertojásra is. Ha a keresztlányaimmal utazom, az édességnek biztos ellenállok, de most félretettem a nevelést, és megvettem a tojásokat, csak a rágógumira mondtam nemet. 

Én békésen kávéztam, a gyerekek megették a csokit, majd a nagyobbik közölte, hogy éhes, és kakaós kiflit kér. Mentünk az önkiszolgáló pulthoz, a gyerek elvette a kiflijét, majd villámgyorsan kikapott egy másodikat is. Engem felbosszantott a trükközés, előbb megveteti a csokit, aztán kér normális ételt, amire nem mondhatok nemet, majd megfogja a második kakaós kiflit is, hogy ne lehessen visszatenni. Nem létezik, hogy ez az apró gyerek ennyi mindent magába tudjon tömni.

Tévedtem. A kislány eltüntette mindkét kiflit és megitta a fél liter kólát. A kisebb csak egy kiflit kapott, de ő azt is félretette. Neki nem is lett semmi baja, a nagyobbnak viszont hamarosan hányingere támadt, ismét meg kellett állnunk. Majd ismét. Az volt a szerencsénk, hogy mielőtt épp baj lett volna, megláttam egy városszéli bevásárlóközpontot, ott ki tudtunk menni a mosdóba, és azután a gyerek már kibírta hazáig.

Másnap reggel az udvaron, a porban találtam rá a valódi gyerekre megtévesztésig hasonlító csodababára. Arra gondoltam, a helyzet olyan, mint amikor elvált szülők ajándékokkal igyekeznek pótolni a saját hiányukat. Az Otthon gyermekei a támogatóktól mindent megkapnak, ami az anyagi javakat illeti. De a támogató hazamegy, s a gyerek elhagyva érezheti magát. És az ajándék sem nyújt neki vigasztalást.