Az Óév utolsó napján megnéztük a Hatszín Teátrum előadását "Az úgy volt.." címmel, Janikovszky Évától. Miközben a helyünkön vártuk a kezdést, a mögöttünk ülő nagypapát hallgattuk. Két rendetlenkedő unokáját fegyelmezte. 

- Nézzétek, ott van Gálvölgyi Dorka, a színház igazgatója. Mindjárt megkérdezem tőle, hová zárhatnálak be benneteket, amíg én megnézem az előadást - ijesztgette a gyerekeket a nagypapa. Majd hozzátette: 
- Ismeritek őt, ugye? Ott szokott nyaralni, ahol a mi balatoni nyaralónk is van, láthattátok már a strandon. - 

Akár a keresztlányaimmal vagyok, akár nem, rendszeresen szembesülök azzal, hogy mennyire korlátozottak az ő lehetőségeik azokhoz a gyerekekéhez képest, akik az én környezetemben élnek. Egyszer például a játszóházban egy kisfiú a foglalkozáson közölte, hogy ő már 6 országban járt. Egy másik rendszeresen utazott Londonba, ahol a bátyja él. A környezetemben élő gyerekek külföldön nyaralnak és külföldön síelnek. 

A különóra is természetes dolog, a gyerekek nyelveket tanulnak, zongoráznak, furulyáznak, teniszeznek, úsznak stb. Van például ismerős gyerek, aki Skype-on vesz angolórákat.  Ehhez képest az én keresztlányaim csak akkor jutnak számítógéphez, ha nálunk vannak. Bár szükségük lenne speciális fejlesztésre, például Micimackónak logopédusra, ez nekik a lehetetlenség kategóriájába tartozik. Közben a polgári családban nevelkedő gyerekek okosbaba programmal indítanak, és azután is folyamatosan fejlesztik őket, akár van rá szükségük, akár nincs.

Az előadást azért a keresztlányaim is pont olyan nagyon élvezték, mint a színházigazgatót is ismerő nagypapa unokái. Nevettek akkor is, amikor a színpadon olyan szülői kliséket idéztek, mint hogy "más gyerek örülne, ha ilyen szép ruhákban járhatna" vagy "más boldog lenne, ha ennyi könyve lenne". Csak akkor szakadt beléjük a nevetés egy pillanatra, amikor ez hangzott el: "más gyerek boldog lenne, ha ilyen szép családban élhetne".

Szerencsére tényleg csak egy pillanatra csendesedtek el, az előadás magával sodorta őket.