- A tanító néni azt mondta, fontos, hogy beszélgessünk egymással. Hogy elmondjuk, mi történt velünk, minek örülünk, mi a bánatunk... - mesélte Róbert Gida.
- Igaza van a tanító néninek - válaszoltam.
- Az igazi családokban is van, hogy nem beszélgetnek. Ott, ahol van igazi apa, anya - folytatta.
- Ez is így van, sajnos.
- Mégiscsak igazi családban a legjobb felnőni - vélekedett Róbert Gida. Erre is csak bólogathattam.
Ő meg előhúzott egy könyvet, hogy olvassak belőle. Egy tankönyv volt, a címe Polgári nevelés. Fellapozta, és rámutatott egy versrészletre:
Mesélj, anya, milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
--------------------------------------------
És amikor még nem voltam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?
Mesélj, anya, mesélj rólam!
(Csorba Piroska: Mesélj rólam!)
Vagy ötször, hatszor el kellett olvasnom. Aztán egy kicsit nézegettük a könyvet. Voltak benne feladatok, az egyik az, hogy mit csinálnánk, ha észrevennénk, hogy egy osztálytársunk elemel egy játékot egy boltban. Kinek szólnánk?
Elolvastunk egy történetet arról, hogy egy kisfiú elkísérte az iskolába a szomszéd kislányt, de amikor rájuk sziszegett egy gúnár, félelmében elfutott. Szégyellte magát, és hazafelé, amikor jött a gúnár, megfogta a kislány kezét, ami erőt adott neki. Vajon velünk megesett-e már, hogy ha megfogtuk a másik kezét, erősebbnek éreztük magunkat?
Aztán egy képet nézegettünk hosszan. Apa, anya, kisfiú, kislány. Egy család. Majd Róbert Gida visszalapozott a vershez, és újból felolvastatta velem.
- Ez a legjobb - sóhajtott.