Amikor először látogattak el hozzánk a keresztlányaink, kiürítettem az egyiknek két fiókot, a másiknak két polcot. Ezeket azóta is ők használják, akkor is, ha nincsenek nálunk. A fiókok és a polcok ugyanis ilyenkor sem teljesen üresek, mindig van valami, amit itt hagynak megőrzésre.

A kislányokkal csak nálunk történik meg, hogy ha valahová letesznek valamit, az biztosan ott is marad. Akár hónapokig, amíg újra el nem jönnek hozzánk. Az Otthonban ugyan mindenkinek van saját szekrénye, de abba a többi gyerek is belenyúl. Főképp az ovisok.

Volt egy időszak, amikor a nagyobb lányok arra panaszkodtak, hogy amíg ők iskolában vannak, a kisebb gyerekek szétszedik a dolgaikat. És tényleg, én is láttam, hogy amint a nagylányok kihúzták a lábukat az Otthonból, a kicsik mintegy gombnyomásra bevonultak a szobájukba, és elkezdtek volna szétpakolni, ha ki nem küldöm őket. Azóta javult a helyzet, mert a kisebbek távolabb költöztek a nagyobbaktól, így nem tudnak olyan könnyen besurranni hozzájuk.

Róbert Gida holmijai elsősorban Micimackó által vannak veszélyeztetve. A nagyobbik keresztlányom általában szívesen kölcsönad például ruhákat a húgának, de azt - teljes joggal - nem szereti, ha kérés nélkül vesznek kölcsön tőle. Sőt, akár nem is csak kölcsön. Mivel a gyerekek foga elég rossz állapotban van, vettem nekik elemes fogkefét, hogy a további romlást megakadályozzam. Vittem pótelemet is mindkét gyereknek, külön-külön. Micimackó úgy ítélte meg, hogy az elemekre nagyobb szükség van távirányítós autókban és más játékokban, úgyhogy először a magáét adta oda a fiúknak, majd Róbert Gidáét is. 

Ott, ahol az anyjuk, Boris lakik, szintén nincsenek biztonságban a gyerekek holmijai. Az ismeretségünk két és fél éve alatt a kislányok anyja és mostohaapja hat helyen lakott. Először a közeli nagyvárosban, albérletben, aztán Boris anyjánál, míg az anya ki nem rakta őket az utcára. Ekkor fogadta be a párost Teri néni, az otthon vezetője, cserébe azért, hogy műveljék a veteményest. De nem művelték, majd el is költöztek egy ismerőshöz, ahonnan rövid idő múlva kitették őket. Ekkor költöztek egy tanyára, ott kihúzták a telet, majd visszajöttek abba a kisvárosba, ahol az Otthon van, és egy folyóvíz nélküli viskóban kibéreltek egy szobát. Ilyen körülmények között nem csoda, ha valami eltűnik. Például néhány fénykép.

A gyerekeknek szoktam vinni fotókat az együtt töltött időről, és Boris kérte, vigyek neki is. Vittem is, és a gyerekekre bíztam, de Boris betoppant az élettársával, éppen akkor, amikor az Otthonban voltam. Micimackó ment a képekért, és az ő példányaikat is az anyja kezébe nyomta. Kértem, hogy a gyerekekét ne vigyék el, de az élettárs nagy hangon kijelentette, "Megkapják", és nem volt értelme tiltakozni. Azt hiszem, Róbert Gida ugyanúgy tudta, mint én, hogy azokat a fotókat legközelebb sohanapján látja majd.

Így nem csoda, hogy van, amit Róbert Gida jóformán csak azért tart nálunk, mert szereti látni, hogy még mindig megvan. Például az első közös karácsonyunkra elhozta azt a cipősdoboz-ajándékot is, amelyet az Otthonban kapott. Volt benne egy játéktelefon, ezt a szünidő végén nálunk hagyta azzal, hogy "csak elrontanák a gyerekek". Ő maga azóta sem játszott vele, de amikor eljön hozzánk, minden egyes alkalommal örömmel konstatálja, hogy megvan.