Micimackó valahonnan kapott egy csomó régi aprópénzt, egy- és kétforintosokat. Örült, hogy sok pénze van. Aztán mindet nekem adta.

Csak pár nap múlva jöttem rá, hogy a saját fogalmai szerint milyen értékes ajándékot adott. Egy doboz tejet kellett vennünk a nyaraláskor, reggelire. Sok apróm volt, azzal fizettem.

• Ez milyen egy csaló! – háborogtak a gyerekek, amikor eljöttünk a kasszától.
• Kicsoda?
• Hát a néni! Nem adott vissza!
• A pénztáros?
• Igen! Nem adott vissza!
• Nem kellett visszaadnia, pontosan kiszámoltam a tej árát.
• De olyan sok pénz adott neki!
• Darabra sokat, de értékre nem. Nem a mennyiség a fontos, hanem a címlet.
• Címlet??????????????????????

Elgondolkoztam, eddig hol láthattak ezek a gyerekek pénzt. A régi életükben még viszonylag normális háztartást vezettek, de akkor sem vásárolhattak valami sokszor, és túl kicsik is voltak ahhoz, hogy érdekelje őket a pénz. Mostanában, ha boltba mennek az anyjukkal, chipset és hasonlókat vesznek együtt. Az Otthonban sokat hallják, hogy az étel, a víz, az áram stb. sokba kerül, de pénzt nem látnak. Vásárolni az Otthon vezetője szokott, gyerekek nem kísérik el. Én, ha csak tehetem, bankkártyával fizetek. 

Ezért aztán, amikor visszaértünk az apartmanba, elővettem a pénztárcámat, és megmutattam nekik a bankjegyeket és a fémpénzeket. Róbert Gida hangosan felolvasta, ami rájuk volt írva. Aprópénzből kiraktuk, mennyit adtam a tejért. Kiszámoltuk, mennyit kellett volna visszakapnunk, ha egy ötszázassal fizetek. Felváltottunk egy százast húszasokra. Aztán egy százast egy ötvenesre, két húszasra és egy tízesre.

A nyaralás hátralévő napjain, ha nagy ritkán készpénzzel fizettem, a gyerekek mindig árgus szemekkel figyelték, hogy mennyit adok, és kapok-e belőle vissza. De annak, hogy vajon jól adott-e vissza a boltos, már nem szerettek utánaszámolni.