Amíg Marikánál voltak, minden nap beszéltem telefonon a kislányokkal. "Nyugodtan hívhat este is" - mondta egyszer Róbert Gida, talán azért, mert épp a kedvenc tévésorozata alatt csörögtem rá. "Este van" - válaszoltam - "6 óra". "Nálunk világos van" - vetette ellen. "Nálunk is. De már 6 óra van, az már este. Télen már 4-kor besötétedik, mégis csak délután van. Nyáron meg 8-kor is fent van még a nap, pedig az már tényleg este.
Ez a beszélgetés kicsit érthetőbbé tette számomra, hogy a frissen bekerülő gyerekek miért tanulják meg olyan nehezen megkülönböztetni az ebédet a vacsorától. Hiába magyaráztam többeknek is, hogy délben ebédelünk, este vacsorázunk, nem értették. Mint most kiderült, számukra ez azt jelentette, hogy világosban ebédelünk, sötétben vacsorázunk.
Egy-egy új gyerek, ha éppen őt kérik meg, hogy "Szólj a többieknek, vacsorázunk", akkor nagy valószínűséggel így kiált: "Ebééééééd!!!!!!!!!". De lehet fordítva is, mondhat ebéd helyett vacsorát.
A fő ok persze az, hogy otthon (a szüleinél) örülhetett, ha evett egyáltalán, külön ebéd és vacsora biztos nem volt. Az Otthon vezetője mesélte, hogy a beköltözés idején időnként elé állt egy-egy gyerek: "Kaphatnék egy karéjt?". Kenyérhéjat értett alatta, otthon azt kapott.
