Az Otthon gyermekei rögtön odarohannak, ha ismerős kocsit látnak begördülni az udvarra. Ha a vendégnek van csomagja, vetélkednek azért, hogy ki vigye be a házba. Amikor én jövök, Róbert Gida mindig az elsők között szalad, és a nyakamba ugrik. A táskámat is ő akarja bevinni, és erre joga is van, hiszen a keresztlányom. Legutóbb különösen sürgős volt neki, hogy bejussunk a szobába. "Csukja be a szemét! Ne lessen!" - vezényelt. Kihúzta a fiókját - tudom, mert kicsit azért lestem -, és legalulről előkeresett valamit. "Kinyithatja!" - adott engedélyt, és a kezembe nyomott egy borítékot. Rajzok és levelek voltak benne, meg egy saját maga által készített kisebb boríték, amelyben két újabb levél volt, külön nekem, és külön a keresztapjának. "Tegnap este csináltam" - mondta. Egyenként megnéztem, illetve elolvastam. Mind arról szólt, hogy nagyon szeret bennünket.

Azt az ajándékot, amit én vittem neki, csak jóval később tudtam odaadni. De nem is volt fontos.