Nagyon gyakran hallani a Dévai Szent Ferenc Alapítvány támogatóitól, hogy egy-egy látogatás idején milyen sok szeretetet kapnak a gyerekektől. És valóban, ha az ember megérkezik, a gyerekek elébe rohannak, segítenek kipakolni, kézen fogják, hívják játszani, megmutatnak neki valamit, a kisebbek az ölébe ülnek és más hasonló dolgokat művelnek. Nehéz kitérni előlük, és persze, a látogatók nem is akarnak kitérni. Kivéve engem, mert én igyekszem a keresztlányaimra külön időt szentelni, amellett, hogy a többi gyerekkel is foglalkozom. De nem mindig sikerül megtalálni a helyes egyensúlyt. 

Egy délelőtt bújócskáztunk a gyerekekkel. A hunyó húszig számolt a megadott helyen, aztán sorra megkereste a többieket. Akit először megtalált, az lett a következő körben a hunyó. Ez rövid ideig ment így, mert az egyik gyerek megsértődött, és erre mindenki elkezdte felrúgni a szabályokat. A hunyó nem ott számolt, ahol kellett volna, akit először megtaláltak, nem akart hunyó lenni, és kezdett káoszba fordulni az egész. Róbert Gidának, az idősebbik keresztlányomnak elege lett ebből, mondta, játsszunk mást. Indultam vele, de erre a gyerekek észbe kaptak, megígérték, hogy betartják a szabályokat, és folytathattuk a bújócskát. Csakhogy Róbert Gida akkor már nem akart bújócskázni.

Én viszont belemelegedtem a játékba, sikerült jó búvóhelyeket találnom, háromszor is én voltam az, akit hosszas keresés után utoljára talált meg a hunyó. Aztán észrevettem, hogy Róbert Gida egy fotelbe kuporodva sír. Mentem, hogy megvigasztaljam, de nem volt könnyű. Bezárkóztunk egy szobába, ölbe vettem, ő sírt, én vigasztaltam, tudtam, hogy úgy érzi, elhagytam őt. Amikor végre megszólalt, ezt mondta:

"Ezeknek mindegy, hogy kivel játszanak, de én csak magát várom!"

Az emberi kapcsolatokat illetően Róbert Gida mindig nagyon jól meglátja, és ki is tudja mondani a lényeget. Ez engem újból és újból csodálattal tölt el.