Az Otthon gyermekeinek sok ruhájuk van, köztük szebbnél-szebbek. A használtruha csomagokban is érkeznek gyönyörű darabok, de akadnak bőkezű adományozók is, akik új ruhákat vesznek a gyerekeknek. Gondolom, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány más otthonai sem szenvednek hiányt ruhából, hiszen Csaba testvér is azzal emlékeztette jó dolgukra a dévai gyerekeket, hogy "nem az a bajunk, hogy nincs elég ruhánk, hanem, hogy nincs elég szekrényünk".

A körülményeket kevésbé ismerő támogatók azonban képesek bedőlni, ha egy gyerek azt állítja, neki ilyen vagy olyan ruhadarabja nincs. Mint ahogy Marika néni is elhitte Micimackónak, hogy se rendes zoknit, se rendes fehérneműt nem tud felmutatni. Az eredmény: Micimackó újabb darabokkal gazdagodott.

Micimackó nagyon találékony az ilyesmiben. Nyár elején négy olyan rövidnadrággal érkezett meg hozzánk, amelyek közül kettő nagy volt neki, egy meg lyukas. Mivel akkor napközis úszótáborba jártak a gyerekek, a rövidnadrág alapfelszerelésnek számított. Ezért is ragaszkodtam a csomagolásnál négy darabhoz. Amikor itthon kiderült, hogy másnap nincs mit felvennie - az egyetlen használható rövidnadrágban utazott -, neki szegeztem a kérdést: miért tett be három olyan nadrágot, amelyekről biztosan tudta, hogy nem fogja hordani őket? Nem válaszolt. Én meg nem hagytam magam: a lyukast megvarrtam, s naponta mostam.

Most, a kéthetes szabadságra indulva előre közöltem: nem fogok újat venni, ha bármelyik gyerek használhatatlan holmit hoz magával. Micimackó így is bepróbálkozott a "nekem nincs több zoknim" formulával. "Legutóbb öt pár új zoknit hoztál, hova lettek?" - tettem fel a keresztkérdést. Némi huzavona után megadta magát. "Megnézem a pungámban" - és előhúzott egy nagy nylonzacskót, tele ruhával. Benne voltak a zoknik is.

Róbert Gida szereti hallani, hogyan ismerkedtünk meg egymással. Többször végighallgatta már, s volt, hogy ki is egészítette a történetet, amikor az Otthonban egy új ismerős megkérdezte tőlem, hogyan lettem fogadott keresztanya. Nemrég mégis azt mondta, hogy már nem emlékszik. Elmeséltem hát neki megint.

Egy barátnőmtől hallottam erről a lehetőségről, s az interneten összeolvastam róla mindent, amit csak találtam. Aztán elmentem a Dévai Szent Ferenc Alapítvány barátainak, a Déva-Vár-Körnek a találkozójára, hogy személyes tapasztalatot szerezzek. Majd elmentem másodszor is, és mondtam Érsek Emesének, a találkozók szervezőjének, hogy szeretnék fogadott keresztanya lenni, olyan, aki rendszeres kapcsolatot tart a keresztgyerekeivel (eredetileg is többre gondoltam), ezért nem mindegy, hogy milyenek a gyerekek. Nem szép dolog válogatni, de Emese megértett, és azt tanácsolta, jöjjek el az Otthonba, keressek magamnak keresztgyereket, s ha nem találok, az sem baj, az Otthonnak mindenképp szüksége van támogatásra.

Könnyű szívvel indultam útnak: nem kell mindenáron döntenem, ráérek. Teri néni nagy szeretettel fogadott, ismerkedtem a helyszínnel, a gyerekekkel. Egyszer csak szembejött velem két kislány, mondták, a többiek nem akartak velük játszani. Semmi baj, játszanak akkor velem! Kerestünk magunknak helyet az udvaron, s az egyik felvett egy botot a földről, elkezdett vele rajzolgatni a porba. Mondtam, játsszunk ugróiskolát! S a kislány, aki akkor kezdte az első osztályt, azonnal felrajzolta a kockákat, benne a számokkal. Tudtam, az anyja írástudatlan, tőle nem tanulhatta. Az is mély benyomást tett rám, hogy a két gyerek milyen szoros kapcsolatban, akkori megítélésem szerint nagy békében van egymással.

Mindazonáltal nem akartam elsietni a dolgot, s még egyszerű támogatóként ültem be a kocsiba. Az autópályán aztán már tudatosodott bennem, szörnyű érzés lenne, ha ennek a két kislánynak másvalaki lenne a keresztanyja. Hazaérve rögtön írtam is egy emailt Teri néninek, majd a keresztszülői program koordinátorának, Székely Gyöngyinek. Akkor már nagyon türelmetlen voltam.

Idén nyáron Enikő néni elvitt néhány gyereket egy különlegesen érdekes programra. Vinni akarta Micimackót és Róbert Gidát is. "De nem mehettünk, mert Anya üzent, hogy meg fog látogatni minket. Aztán meg nem jött el" - panaszolta Róbert Gida. Bólintottam. "Nagyon szomorúak voltatok?" "Nem" - rázta meg a fejét. "Nem????? Hát mikor vagytok ti szomorúak?" Csak egy kicsit gondolkodott. "Amikor maga elmegy tőlünk."

Róbert Gidának gyakran vérzett az orra, a legváratlanabb pillanatokban eredt el. Ezért, amikor legutóbb nálunk voltak, elvittem az Alapítvány önkéntes doktornőjéhez, aki megkérte egy - szintén önkéntes - gégész kollégáját, nézze már meg. A gégész elektrokauterrel kezelte a gyerek orrában a gyanús ereket. Ez persze rendkívül kellemetlen, de Róbert Gida csak párszor nyöszörgött közben. A gégész meg is dicsérte: "Egyetlen itteni gyerek sem tűrte volna ilyen jól".

Az önkéntes doktornő, aki közelről ismeri az alapítványi gyerekeket, nem csodálkozott ezen a hősiességen.

Amíg Marikánál voltak, minden nap beszéltem telefonon a kislányokkal. "Nyugodtan hívhat este is" - mondta egyszer Róbert Gida, talán azért, mert épp a kedvenc tévésorozata alatt csörögtem rá. "Este van" - válaszoltam - "6 óra". "Nálunk világos van" - vetette ellen. "Nálunk is. De már 6 óra van, az már este. Télen már 4-kor besötétedik, mégis csak délután van. Nyáron meg 8-kor is fent van még a nap, pedig az már tényleg este.

Ez a beszélgetés kicsit érthetőbbé tette számomra, hogy a frissen bekerülő gyerekek miért tanulják meg olyan nehezen megkülönböztetni az ebédet a vacsorától. Hiába magyaráztam többeknek is, hogy délben ebédelünk, este vacsorázunk, nem értették. Mint most kiderült, számukra ez azt jelentette, hogy világosban ebédelünk, sötétben vacsorázunk.

Egy-egy új gyerek, ha éppen őt kérik meg, hogy "Szólj a többieknek, vacsorázunk", akkor nagy valószínűséggel így kiált: "Ebééééééd!!!!!!!!!". De lehet fordítva is, mondhat ebéd helyett vacsorát.

A fő ok persze az, hogy otthon (a szüleinél) örülhetett, ha evett egyáltalán, külön ebéd és vacsora biztos nem volt. Az Otthon vezetője mesélte, hogy a beköltözés idején időnként elé állt egy-egy gyerek: "Kaphatnék egy karéjt?". Kenyérhéjat értett alatta, otthon azt kapott.

Róbert Gida és Micimackó tegnap óta ismét az Otthonban vannak. Egy tanyáról érkeztek vissza, ahol korábban az anyjuk és a mostohaapjuk dolgozott. Csakhogy mire a gyerekek odamentek a nyári szünetben, Anyáék már nem voltak ott. Azóta, hogy én ismerem Anyáékat, 3-4 hónapnál tovább nem dolgoztak sehol, kivéve ezt a tanyát, ahol tavaly ősztől egész idén júliusig kihúzták. Akkor a mostohaapának már nagyon mehetnékje volt, valami ürüggyel szabadságot kért, de mivel már sok volt a rovásán, inkább kifizették, és végleg elköszöntek tőle.

Pár nap múlva az anya a tanya tulajdonosnőjével - nevezzük Marikának - autóval indult a gyerekekért. Az Otthon vezetője az élettársról szerzett korábbi rossz tapasztalatai miatt előre megmondta, hogy csak Marikának adja át a gyerekeket, neki kell felelősséget vállalnia értük. Vitték az élettárs otthagyott holmiját is, és az anya mindenáron arra akarta rábírni Marikát, hogy csak a visszaúton adják át a táskákat, akkor, amikor már a gyerekek is a kocsiban ülnek. Nem csak ez lett gyanús Marikának, hanem az is, amit anya és élettársa telefonbeszélgetéséből meghallott. Attól tartott, hogy az élettárs összeszedi a haverjait, és elveszik tőle a kislányokat. Így aztán gyorsan összepakolta a gyerekeket, a kocsiban benyomta a központi zárat, és meg sem állt a tanyáig. Micimackót és Róbert Gidát a saját lakásában szállásolta el.

Másnap reggel az anya azt mondta, hogy el akarja vinni a gyerekeket. Marika nem adta őket, erre elment nélkülük. Minden bizonnyal az élettársa után, de nem lehet tudni, hogy pont hova, mert lakásuk csak a tanyán volt.

Marika már ismerte a kislányokat, hiszen többször meglátogatta őket az anyával az otthonban, s most megajándékozta őket pár nap nyaralással. Szíve szerint tovább tartott volna a vendégség, de félt az anyától, és főképp az élettárstól. Más lett volna, ha az anyával egyetértésben vállal értük felelősséget, de így inkább hazavitte őket.