Az utóbbi időben egy óvodás kislánnyal látom a leggyakrabban Micimackót. Babunak tíz testvére van, különböző apáktól, akiknek közös tulajdonsága, hogy egyik sem vette a nevére a gyerekét. A tíz testvér közül csak egy van együtt Babuval az Otthonban, a többi - egy kivételével - más gyermekvédelmi intézetekben nevelkedik. Nem tudni, hogy miért pont azt az egyet tartotta magánál az anya, hiszen nem ő a legfiatalabb.

Kezdetben Babu lógott a nővérén, akit vele együtt vittek be. Még külön ágyban sem akart aludni, mindegy, hogy az a külön ágy a testvéréé mellett állt. Nagyon idegen lehetett neki a környezet, hiszen otthon még ágy sem volt, a gyerekek a földön aludtak.

Babu öltözni sem akart egyedül, inkább addig nyavalygott, hogy a nővére felöltöztette. A viselkedését látva senki sem csodálkozott azon, hogy a ruháit sem találta. Az Otthonban az a szokás, hogy a mosott ruhák közül a gyerekek válogatják ki a sajátjukat, s mindenki úgy gondolta, Babu szekrénye azért üres félig, mert nem szedi ki a magáét a tiszta ruhák kupacából.

Aztán egy szép napon Teri néni észrevette, hogy Babu uzsonnás hátizsákja nagyon ki van tömve, és belenézett. Gyerekruhákat talált benne. Így derült ki, hogy Babut az anyja rávette, lopjon ki ruhákat az Otthonból, ő maga meg az óvodában meglátogatta a kislányt, kiszedte a holmit a hátizsákból, és eladta.

Babu azóta levált a nővéréről, vidáman él az ovisok családjában, miközben a testvére iskolás lányokkal közös szobában lakik. Az anyja ritka vendég az Otthonban, így remélhető, hogy a kislány a tőle kapott mintáktól is eltávolodott.

Van az Otthonban négy testvér, akik közül a két nagyfiú egyszerre kezdte az első osztályt, pedig nem ikrek. Az okát maguk sem tudják, s ami azt illeti, ebben a környezetben nem is egyedülálló, ha valaki iskolaköteles korú, s mégis otthon marad. Van olyan gyerek is az Otthonban, akinek harmadikosnak kellett volna lennie, amikor beadták, de addig egyáltalán nem járt iskolába.

Visszatérve a fiúkhoz - nevezzük őket Árpádnak és Dénesnek - az ötödiket kezdték, amikor két évvel ezelőtt bekerültek. Ám hamar kiderült, hogy még írni, olvasni sem tudnak, s számolni is csak nagyon kevéssé. Egy közeli faluból érkeztek, ahol a jelek szerint a tanítók nem törődtek azzal, hogy mit tudnak, szépen átengedték őket egyik osztályból a másikba. "Ha az előírt alá csökken a létszám, nem jár az állami támogatás, a tanító elveszti az állását" - adott erre egy lehetséges magyarázatot Anti bácsi.

A helyi iskola tehát nem volt képes pótolni az otthonról hozott hatalmas hátrányt. A gyerekek lemezekből tákolt viskóban éltek, ahol döngölt padló van, s nem ágyban, hanem szekrényben aludtak. Szüleik írástudatlanok, különváltak. Munkajövedelme csak a Magyarországon dolgozó apának van. Az anya most új élettárssal, s attól származó gyerekekkel él, gyakorlatilag a "gyerekpénzből". Ezt változatlanul ő veszi fel az Otthonban élő gyermekei után is, akiket alkalomadtán egy rozzant kocsival látogat meg - ha megjött a "gyerekpénz", fizet belőle a szomszédnak egy fuvart.

Ilyen előélet után nem csoda, hogy a gyerekek nem tudtak teljesíteni az iskolában. A városban azonban már nem hunytak szemet efölött. Félévkor nem csak Árpád és Dénes kapott bizonyítványt, de Teri néni is kapott levelet, külön-külön a két gyerekről, méghozzá postán. Az iskolaigazgató tájékoztatta arról, hogy a fiúk bukásra állnak, ráadásul Dénes magaviselete kritikán aluli, verekszik, amikor csak tud. Teri néni nekem is felolvasta a leveleket. "Most mondja meg, mit csináljak velük!" - sopánkodott. 

A feszültség tavasszal kezdett enyhülni, köszönhetően annak, hogy az Otthonban a gyerekeknek is részt kell venniük a kerti munkákban. Ekkor ugyanis kiderült, hogy a fiúk tudnak, sőt szeretnek is dolgozni. Élvezettel tolták a talicskát, s követelték, hogy pakolják meg nekik rendesen. A munkabírás azonban nem mentette meg őket a bukástól.

Ismét ötödikbe mentek tehát, s pár hét múlva Dénes hozott egy tízest magyarból, annyi piros pontja gyűlt össze. Aztán Árpád is hozott egy tízest, ő feleletre. (Romániában ez a legjobb jegy, miközben a négyes már bukásnak számít.) Kezdett megmutatkozni a sok tanulás eredménye, a fiúk szerencséjére ugyanis érkezett egy fiatal önkéntes Magyarországról, aki sokat tanult, gyakorolt velük. Volt mit: még a szorzótáblát sem tudták, de már a hatványok, a törtek szerepeltek a tananyagban.

Minden igyekezet ellenére matekból pótvizsgára küldték őket, folytatni kellett a tanulást nyáron is. A pótvizsgán aztán már mindketten nyolcast kaptak. Összességében közepes eredménnyel zárták az ötödiket, s mehettek hatodikba. 

Frissítés: Mint később kiderült, ez az iskola sem volt sokkal jobb az előzőnél. Itt is szempont volt, hogy legyen meg a kellő létszám. Ezért ha egy gyerek rendszeresen megírta a házi feladatát - márpedig az Otthonban megírták -, akkor nagy valószínűséggel átengedték, akkor is, ha nem tudta az anyagot. S ha mégis megbuktattak valakit, a pótvizsgán már átengedték.

Bár az én keresztlányaim is nehéz terhet cipelnek, van, akié még súlyosabb. Az Otthonban a leginkább szívszorító történet egy óvodáskorú kislányé. Hívjuk őt Tímeának.

Tímea anyja gyerekkorában agyhártyagyulladást kapott, s a betegségnek nyoma maradt. Így a fiatal nő könnyen áldozatává vált a mostohaapjának, akitől nem csak a család, de a szomszédok is rettegtek. A rendszeres erőszakból született meg Tímea. A kislány négyéves volt, amikor az erőszaktevő - neki vér szerinti apja - vele is megtette ugyanazt, amit az anyjával. Az anya elmondása szerint utána ki kellett hívni a mentőket, és sokkos állapotban kórházba vitték a gyereket.

A történetet a szomszédságban mindenki ismeri, a rendőrség azonban nem csinált semmit.Tímea anyja szerint az erőszaktevő fia lefizette a rendőröket. Az anya sajnos nem megbízható hírforrás, de ezt a magyarázatot ott mindenki hihetőnek tartja. Az a kérdés is csak bennünk, magyarországi látogatókban merül fel, hogy vajon a kórház miért nem tett feljelentést? Mert vajon lehetséges-e az, hogy a rendőrség egy kórházi megkeresés után sem mozdul meg?

A szomszédok bár féltek, de nem voltak érzéketlenek: ők kérték meg Teri nénit, hogy fogadja be a kislányt az Otthonba. Ahol aztán megjelent az "apa", hogy viszi haza a gyereket. Teri néni férjét találta meg, őt fenyegette. "Ha nem adja ide a gyermeket, levágom az ujját! Na melyik ujját vágjam le?!" Teri néni kihívta a rendőröket, akik ezúttal nem maradtak tétlen. "Elbeszélgettek" a férfival, aki többet nem merészkedett az Otthonba. De eljárás azóta sem indult ellene.

A kislány az első hetekben egyáltalán nem mosolygott. Aztán fokozatosan felengedett. Majd kiderült, hogy okos. Amikor a nagyobb gyerekekből álló kórus főpróbát tartott a templomban, a padból velük énekelt. "Pedig őt nem tanítottuk, csak az asztal alatt mászkált, amikor a többiek gyakoroltak" - mondta Teri néni, aki rögtön be is ültette Tímeát a kórusba. S mire megnőtt a haja - bekerülésekor a tetvek miatt egycentisre kellett vágni -, gyönyörű lett a kislány. Ma ő a látogatók legfőbb kedvence, és személyes támogatóból is neki van a legtöbb. Az idei nyarat teljes egészében egy őt gyakran látogató családnál töltötte.

S hogy mi lett a kislány anyjával? Teri néni befogadta őt is.

Az Otthon gyermekei rögtön odarohannak, ha ismerős kocsit látnak begördülni az udvarra. Ha a vendégnek van csomagja, vetélkednek azért, hogy ki vigye be a házba. Amikor én jövök, Róbert Gida mindig az elsők között szalad, és a nyakamba ugrik. A táskámat is ő akarja bevinni, és erre joga is van, hiszen a keresztlányom. Legutóbb különösen sürgős volt neki, hogy bejussunk a szobába. "Csukja be a szemét! Ne lessen!" - vezényelt. Kihúzta a fiókját - tudom, mert kicsit azért lestem -, és legalulről előkeresett valamit. "Kinyithatja!" - adott engedélyt, és a kezembe nyomott egy borítékot. Rajzok és levelek voltak benne, meg egy saját maga által készített kisebb boríték, amelyben két újabb levél volt, külön nekem, és külön a keresztapjának. "Tegnap este csináltam" - mondta. Egyenként megnéztem, illetve elolvastam. Mind arról szólt, hogy nagyon szeret bennünket.

Azt az ajándékot, amit én vittem neki, csak jóval később tudtam odaadni. De nem is volt fontos.

Egy közös program miatt átautóztunk azon a falun, ahol Róbert Gida és Micimackó korábban élt. Mindkettőnek nagyon fontos volt, hogy megmutassák a házukat, amely valójában nem is az övék, hanem anyjuk előző élettársáé.

Kis, kedves házat láttam. Keskeny, nincs jól karbantartva, de nem is túl rozoga. A főútra néző homlokzatán egy ablak fér el. Kinézete megfelel a lányok korábbi elbeszéléseinek: egy szobában aludtak Anyáékkal, de volt konyha és kád is. Néztek benne tévét, és játszottak számítógépen, mert időnként megkaparintották a gépet a nevelőapjuktól. Utóbbi foglalkozását homály fedi, keveset járt el dolgozni, szemben az anyjukkal, akinek akkoriban volt munkája egy üzemben.

Ez az a ház, amelynek a kertjében játszottak. Ennek szomszédjában lakott a "mamájuk", aki nem rokon, de átjártak hozzá, és kaptak tőle süteményt. Innen mentek óvodába, büszkén mondják, hogy egyedül, nem kísérte el őket senki.

Ez az a ház, ahonnan időnként kizárták őket, ha Anya élettársának épp úgy tartotta kedve, még télvíz idején is. Egy ilyen alkalommal szakadt le a hinta Micimackó alatt, aki csúnyán beverte a fejét, s Róbert Gida gyógyítgatta a vérző sebét. Ebben a házban történt, hogy a nevelőapa - a "Butykos" - részegen megverte Anyát és Micimackót, de nem nagyon, mert Róbert Gida kerített egy husángot, és erősen ráhúzott a Butykosra, aki erre elengedte őket. Ennek a kertjéből szaladt el a két kislány a Butykos elől, aki ezúttal is beivott, s kergette őket, de aztán feladta.

"Ez volt a mi házunk. Nem valami nagy, de..." - szólalt meg Róbert Gida, ahogy lépésben elhaladtunk előtte a kocsival.

"De ti szerettétek" - fejeztem be a mondatot.

Ezen a nyáron az egyik pudingmárka azzal igyekezett népszerűsíteni magát, hogy ragasztós "tetoválást" adott ajándékba. Micimackó az ilyen pudingokat preferálta. A tetkókból juttatott Róbert Gidának is, aki szintén nagy gyakorlattal ragasztotta fel a karjára. Ártatlan szórakozás volt, a tetkó egy-két nap alatt leázott a vízben, s jöhetett a következő puding.

Ezek a tetkók elbújhattak amellett a látványos nyaklánc-tetkó mellett, amellyel egy nap az a kislány jelent meg, akivel a nyaralás alatt barátkoztak össze. A nyaklánc ragyogott, volt rajta egy kék medál, és egy hét alatt sem ázott le. Nem csak a barátnőn csodáltuk meg, de az üdülőhely sétálóutcájában a tetkó-árusnál is, sok más különlegesség között. Ám legnagyobb meglepetésemre a kislányok nem mondták, hogy vegyek nekik.

 Ebben szerepet játszhatott, hogy mindannyian tudtuk, Teri néni enyhén szólva nem örülne, ha ilyen tetkóval kerülnének a szeme elé. Az sem lehetett mellékes, hogy pár nappal korábban Róbert Gida kérdésére, mely szerint mit gondolok a tetoválásról, elutasítóan nyilatkoztam, s még Csaba testvér véleményével is megtámogattam a magamét. Ezzel együtt szeretem azt gondolni, hogy kitartó "nem veszek felesleges dolgokat" tartalmú kijelentéseimnek lett végre hatása.

Az idén rágót sem kértek már, pedig tavaly Micimackó minden egyes alkalommal bepróbálkozott, amikor élelmiszerboltba mentünk. "Kaptok eleget adományból, én inkább másra költöm a pénzt" - érveltem. Nyugodtan végighallgattam, hogy más keresztanyák milyen rágókat vettek, illetve, hogy Micimackó személy szerint kitől, milyet kapott. "Nagyon szereted a rágót" - bólogattam.

Egyszer, amikor kettesben vásároltunk, és bőven volt időnk, még arra is megkértem, hogy a rágógumis pultnál ismertesse az élményeit, szemléltetve az elmondottakat. Micimackó láthatóan nagy élvezettel mesélt. Aztán azt mondta: "Ha nagy leszek, a fizetésemből annyi rágót veszek, amennyit csak akarok".

Ebben maradtunk.

- Kétszáz méter múlva az útelágazásnál tartson balra - mondja a navigáció.
- Mi az az útelágazás? - kérdi Róbert Gida.
- Amikor az út kettéválik, és két különböző irányban folytatódik, nézd csak!
- Még sosem hallottam, hogy útelágazás. Sok szót nem ismerek, amit itt Magyarban használnak.
- Ezeket a szavakat nálatok is használják. Tényleg lehetne bővíteni a szókincsedet.
- Mi az a szókincs?

Róbert Gida panaszkodott, hogy őt másféle játékok érdeklik, mint a többi gyereket. Bólogattam. Már az első találkozásunkkor láttam, hogy miközben a többi gyerek vidáman rohangált az udvaron, ő bejött az ebédlőbe egy kifestőkönyvvel, és megkérdezte, hogy színezhet-e. Azóta több hasonló tapasztalatom volt.

- Olvasnod kéne - javasoltam.
- Hát az olvasást tényleg nem gyakoroltam a nyáron, de az írást igen. Másoltunk a füzetbe - válaszolta.
- Nem a gyakorlásra gondoltam. Hanem arra, hogy olvasni jó. Az ember átlép vele egy másik világba. Én sokat olvastam, amikor annyi idős voltam, mint most te. Csak ki kéne találnunk, hogy milyen könyveket szeretsz olvasni.
- Maga miket olvasott, amikor gyerek volt?

Kicsit gondolkodtam, aztán elmeséltem neki A két Lottit.

- Ez tényleg jó - ragyogott fel Róbert Gida.

Micimackó kérte, írjam le egy papírra, hogy ő kiket szeret.

- Szeretem Anyát, szeretem Róbert Gidát, Csaba testvért, Teri nénit, nevelő nénit, Keresztanyut, Keresztaput, Mamát, Tatát, Apát...
- Melyik Apát? A mostani nevelőapádat? Vagy az előzőt?
- A Karcsit. Akit belelöktek a kútba.

Az édesapja halt meg így, tisztázatlan körülmények között.

Micimackó nem tudta, mit szeretne a születésnapjára. Mivel rajong a szép ruhákért, s a szülinapját az itt-tartózkodásuk idején ünnepeltük meg, azt javasoltam neki, hogy válasszon magának ruhát a boltban. Természetesen kettesben vásárolnánk, ami neki külön ajándék. Tetszett is neki az ötlet, el is mentünk. A nadrágok között válogatott. Örültem, mert a nadrág méretét nagyon nehezen találom el, általában nagyobbat veszek, mint kéne. De most próbálhatott.

Micimackó lelkesen próbált, igyekezett engem minél több nadrág vásárlására rábírni, aztán megállapodtunk kettőnél. Már a kocsiban felvette az egyiket, és hazatérve büszkén parádézott benne a nővére és a keresztapja előtt. "A számról azt hittük, hogy nagy nekem, de amikor felpróbáltam, kiderült, hogy nem nagy!"

"Felpróbáltad?" - értetlenkedett Róbert Gida (szintén ruhakedvelő fajta). "Hol? A kocsiban?"
"A boltban! Volt öltöző!"
"Öltöző? A boltban?"
"Úgy mondják, próbafülke" - szóltam közbe.
"Próbafülke" - ismételték egyszerre. Aztán még ízlelgették egy darabig a szót.