Nemrég Róbert Gidával láttunk egy kaméleont terráriumban. „Ez fiú” – közölte. „Honnan tudod?” – csodálkoztam. „Nagy a sisakja” – válaszolta.

Örültem. Kitaláltam, hogy a kedvenc játszóházunkban beszéltek erről, és ezek szerint – velem ellentétben – megjegyezte, amit hallott. Ebben a játszóházban állatokat is szoktak mutogatni. Egy jó kedélyű bácsi mesél róluk, közben kérdezgeti a gyerekeket, sokszor beugratósan, és a jó válaszokért jutalmat ad. Amikor először voltunk részesei a bácsi sziporkázásának, Róbert Gida csak a bátorságával tudott kitűnni a tömegből: jelentkezett, hogy elsőként vesz a nyakába egy kígyót. A kérdésekre nem tudott válaszolni, és láthatóan rosszul esett neki, hogy a kortársai közül sokan brillíroznak.

„Ez nem a te hibád” – vigasztaltam. „Ezek a gyerekek a születésük óta olyan környezetben élnek, ahol ilyesmiket is hallanak. Esténként mesét olvastak nekik, fejlesztő játékokat kaptak, és mindenféle érdekes helyre vitték őket.”

Róbert Gidának van mit behoznia, de szerencsére nagyon érdeklődő. Egyszer például megkérdezte, hogyan szólhat a zene az autórádióból, amikor nincs is benne CD. Mivel úgyis akartunk gyermekvasutazni, elsétáltunk a Széchenyi-hegyi adótoronyhoz, hogy szemléltethessem a rádió- és tévéadás mibenlétét.

Az őszi szünetben, amikor a kisebbik keresztlányom, Micimackó nem jöhetett el hozzánk, kissé aggódva vetettem fel Róbert Gidának, hogy elmehetnénk a Csodák Palotájába. Nem voltam biztos abban, hogy szórakoztatnák a kísérletek. De tévedtem: amikor megnézte az interneten, hogy miről van szó, akart menni. Egy elektromossági bemutatóval indítottunk, aztán hosszan próbálgattuk a kiállított eszközöket. Én hamarabb fáradtam el, ekkor elcsaltam őt ebédelni. Utána javasoltam, hogy nézzük meg a cápákat – eredetileg ezt is terveztük, ugyanabban a bevásárlóközpontban láthatók -, de Róbert Gida vissza akart térni a terembe. További egy óra elteltével már ő is kezdett fáradni, de azért a délutáni mechanikai bemutatót még megvártuk. Hazafelé elaludt a kocsiban, aztán itthon feléledt, és ki akarta próbálni a látottakat. Sípot szívószálból sajnos nem sikerült csinálnunk, de egy lufit sikeresen feltöltöttünk elektromossággal – a hajunkhoz dörzsöltük -, és megmozdítottunk vele egy fém italos dobozt.

Amikor Róbert Gida nálunk van, a földgömböt is gyakran nézegetjük. Kezdetben csak az foglalkoztatta, hogy hol van Magyarország és Románia. De aztán az egyik kislánynak az Otthonban Norvégiából lett keresztanyja. Nosza, megkerestük Norvégiát is. Aztán meg Vietnamot, mert onnan valók a szomszédaink. S ha már itt tartottunk, nézegettük egy kicsit a kontinenseket. Közben elmondta, hogy nem is olyan régen még azt hitte, csak a faluja és a szomszédos város létezik a világon.

Vajon milyen lenne Róbert Gida, ha olyan családban nevelkedett volna, mint a játszóházi közönség egy része? Olyan családban, ahol a gyerekek már az anyaméhben zenét hallgatnak, ahol babaúszásra, okosbaba programra és hasonlókra viszik őket. Vagy egyszerűen csak egy normális családba született volna, ahol van könyv a polcon, ahol időnként elutaznak valahová, mondjuk a nagymamához, és beszélgetnek egymással az élet dolgairól? Az én keresztgyerekeim az első életéveiket ehhez képest információszegény környezetben töltötték. De vannak olyan gyerekek is, akik náluk sokkal rosszabbul jártak. Az az önkéntes nevelő, aki két testvérrel egy egész éven át küzdött a lemaradások behozásáért, ezt mondta a fiúk otthonáról:
- Náluk nem volt semmi. De egyáltalán semmi.