"Keresztanyu, szeretlek..." - a kapcsolatunk elején kezdett így egy nekem szóló videóüzenetet Róbert Gida. Ma már nem tenne ilyet, ugyanis nem szabad tegeznie engem. Ez számomra nagyon furcsa, de nem erőltetem a tegezést, hiszen tudom, hogy kikapna érte.

A magyarországi látogatóknak nagyon nehéz megszokni, hogy a gyerekek nem tegezhetik őket. A legtöbbjüket itthon a keresztnevén szólítják az ismerős gyerekek, de Erdélyben a fiatal felnőttek is kényszerűen átváltoznak nénivé és bácsivá. Például amikor fiatal magyarországi önkéntesek győzködték Teri néni kislányát, hogy tegezze őket, az konokul rázta a fejét: "Én nem!". Arra tanították, hogy meg kell adni a tiszteletet a felnőtteknek. 

"Az különösen furcsa, amikor érettségi előtt álló lányok nevezik bácsinak az embert" - mondta egy Magyarországról érkezett fiatal önkéntes nevelő. Azt érezheti, amit én is: ha a munkahelyemen a friss diplomás új belépő tegezi a nyugdíj előtt álló kollégát is, akkor miért nem szabad megtenni ugyanezt sokkal kisebb korkülönbséggel? Cégen belül ugyanis a tegeződés az elvárás, mert megkönnyíti az együttműködést.

"Nem tegeznek?????" - kérdik tőlem időnként megdöbbenve az új ismerősök, akik a hangos "Keresztanyuuuuuuuuuuuuuu" kiáltásoknak köszönhetően hol a gyerekek nagynénjének, hol meg - ha a szó vége túl hangsúlyossá válik - az anyjának néznek. Nem, nem tegeznek. Pedig én nem érzem, hogy ha tegeznének, kevésbé tisztelnének. De az sem emel közénk falat, hogy magázniuk kell. Legfeljebb ha megérkezem, nem "Szia", hanem "Csókolom, Keresztanyu", felkiáltással rohannak hozzám. És Róbert Gida már ezt mondja nekem: "szeretem magát".