Lejárt a keresztlányaim útlevele, s annak érdekében, hogy el tudjam hozni őket a húsvéti szünetre, újat kellett csináltatni. E célból úgy intéztem, hogy egy hétköznap délelőtt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonában legyek, ahol a keresztlányaim élnek.
Reggel nyolckor öten vettük célba a közeli nagyvárosban lévő prefektúrát - ott lehet útlevelet igényelni. Jött a két kislány, elmentünk az édesanyjukért is, s elkísért bennünket Anti bácsi, az Otthon igazgatónőjének férje, hogy legyen valaki, aki tud románul. Vittük a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát (helyben keresztlevélnek nevezik) és - mivel az édesapjuk már nem él - a halotti anyakönyvi kivonatot. Meg persze az anya személyi igazolványát (helyi szóhasználattal bulletint) és a gyerekek régi útlevelét.
Anti bácsi sürgetett bennünket, hogy időben induljunk, mert egy nap csak bizonyos mennyiségű sorszámot adnak ki, tehát igyekeztünk. Szerencsére nem volt tömeg, de sorszámot elsőre nem kaptunk. Elküldtek bennünket a postára, ott adtak űrlapot, amelyet a gyerekek születési anyakönyvi kivonata alapján ki kellett töltenünk. Amikor ez megvolt, a postai hivatalnok összevetette a dokumentummal, s azután elvette a pénzt - gyerekenként 240 lejt. Ezután kinyomtatott egy-egy igazolást arról, hogy fizettünk, s mehettünk vissza sorszámért. Most már kaptunk.
Mi, nők leültünk a váróban - a rendszerváltáskori magyarországi hivatalokat idézte a környezet -, Anti bácsi meg kiment. Gondoltam rágyújt, de kisvártatva egy újabb űrlappal tért vissza, széles mosollyal az arcán. "Külföldieknek is adnak kaziert" - mondta. Románul az erkölcsi bizonyítvány neve "cazier", és a közjegyző előtt adott szülői engedély mellett erre is szükség van akkor, ha nem a szülők viszik át a gyerekeket a határon. Tőlem sokáig elfogadták a magyar erkölcsi bizonyítványt is, de a menekültválság kirobbanása óta már nem.
Mivel a kazier ügyintézője látni akart, én is átmentem a másik szobába, ahol ugyan problémáztak egy kicsit a nevemmel - nem értették, hogy viselhetem egyszerre a lánynevemet és a férjem nevét is -, de aztán a kezembe nyomták a kaziert. Ott helyben megcsinálták, méghozzá ingyen!
Ideje volt visszatérnünk, mert már a kislányok útlevélkérelme volt soron. Az ügyintéző megkérdezte, hogy az anyjuk beszél-e románul, és ő mondta, hogy nem. Erre az ügyintéző közölte, hogy így nem tud velünk foglalkozni, menjünk át egy közjegyzőhöz, aki előtt az anya nyilatkozik, hogy útlevelet akar készíttetni a gyerekeinek. Azt is megmondta, hol van a legközelebbi közjegyzőiroda.
Vert csapatként felkerekedtünk, elillant a kazier fölött érzett öröm. Anti bácsi ment elöl, rágyújtott. "Tanuljatok meg románul, különben sosem fogtok érvényesülni!" - mondta a gyerekeknek. Gondoltam, más már eleresztett volna pár káromkodást, ő azonban ezzel az egy mondattal kiengedte a gőzt.
A közjegyzőirodában nem vállalták a papír elkészítését, mondván, náluk senki sem tud magyarul. Ajánlottak viszont egy másik irodát, ahol valószínűleg segítenek majd nekünk. Az sem volt messze, s a papírt is kiállították, annak dacára, hogy egyetlen szót sem váltottak a kislányok anyjával. Csak megmutatták neki, hol írjon alá. 40 lejt fizettünk.
A prefektúrán újabb sorszámot kaptunk, és rögtön sorra kerültünk. Már csak egy apró probléma adódott: a kisebbik lány fehér pólóban volt, s úgy nem lehetett lefényképezni, vélhetően a fehér háttér miatt. Így egy fotó erejéig felvette a nővére pulóverét. Némi adminisztrációt követően az ügyintéző elbocsátott bennünket, mondván, az anya két hét múlva átveheti az útleveleket, az anyakönyvi kivonatokat kell majd bemutatnia ehhez.
Nemsokára már az utcán vigyorogtunk egymásra, s mi, nők megállapítottuk, hogy Anti bácsi nélkül semmire sem mentünk volna. Érdemei elismeréseként megszavaztuk neki a "hős" címet, és a világon létező legnagyobb serleget.