A keresztlányaim tudnak olvasni, de nem megy nekik könnyen. Én ennyi idős koromban - Róbert Gida 11, Micimackó 9 éves - már szerettem olvasni, és rendszeresen be is fészkeltem magam egy nagy fotelbe könyvvel. Nekik azonban az olvasás az iskolát jelenti.

Több mint 3 éves kapcsolatunk kezdetén elmondtam nekik, egyebek mellett azért fontos az olvasás, hogy ismeretlen helyen a feliratokból tudjanak tájékozódni. Ezért például az állatkertben az ő dolguk elolvasni, milyen állatot látunk épp. Országúton ők olvassák el a helységnévtáblákat, városban az utcaneveket. Ha krumplipüréporból készítjük a köretet - szeretik ők csinálni -, ők olvassák el a használati utasítást: mennyi tej, mennyi víz kell stb. De hasonló helyzetben maguktól nem jut eszükbe olvasni.

Keresztlányaimnak kistestvére született. Hogy pontos legyek, féltestvére, de ők ezt nem így élik meg. A kistestvér apját is saját apjuknak tekintik, ami annál is könnyebb, mert az édesapjukat nem ismerhették, olyan korán meghalt.

Keresztlányaim anyjának nagyjából egy éve új élettársa van, akinek van egy kis háza és szerény, de rendszeres jövedelme. Kedves a kislányokhoz, így hétvégenként van nekik hova hazamenni. Anyjuk elvárja, hogy az élettársát apának szólítsák a gyerekek, de ez nem esik nehezükre, sőt, Micimackó tüntetően sokszor emlegeti "apát".

Apával együtt új rokonokat is kaptak a kislányok. A rokonok közel laknak, így a gyerekek rendszeresen átjárnak Ilona nénihez, aki szintén kedves a kislányokhoz, Róbert Gida tortát is kapott tőle a születésnapjára. Ilona néninek is vannak gyerekei, s az anyukája sincs messze, nála is lehet szomszédolni.

Apának állatai is vannak. Disznók, malacok, baromfiak, köztük egy hamis kakas, vigyázni kell, nehogy ráugorjon az emberre, de ez csak azért gond, mert az illemhely is a baromfiudvaron belül kapott helyet. Mindenesetre, ha az ember a baromfiudvarba lép, célszerű, ha egy nagy botot is visz magával. A baromfiudvar sikert is hozott Micimackónak: ő szokta megtalálni a legtöbb tojást a tyúkok alatt.

Ebbe az idillbe született bele a kistestvér. Nyugodt, aranyos baba, a kislányok ringatják, tologatják a kocsiban. Nem beszélnek róla, de biztos vagyok abban, hogy szeretnének végleg hazaköltözni. Ez azonban most valószínűleg nem lehetséges, őket már nincs miből eltartani.

Soha nem volt annyi kulcstartóm, mint azóta, hogy fogadott keresztanya lettem. A keresztlányaim látnak el velük, mert őket meg a támogatók látják el. Tetszenek nekik a kulcstartók, de nem tudják őket mire használni. Kulcsuk nincs, ami egyébként nem jó: semmit sem tudnak elzárni, vagyis semmi olyan holmijuk nincs, amihez ne nyúlhatna hozzá valaki más.

A tavaszi szünetben ízelítőt kaptam abból, milyen könnyű dolgom is van a keresztlányaimmal.

Mi hoztunk el egy kisfiút is Magyarországra, és egy napot nálunk töltött, mielőtt a keresztszülei elvitték volna. Az óvodás kisfiú okos, kedves,de nem szabad szem elől téveszteni. Talált például egy játék szövőszéket, ezt szétszedte, és az így megszerzett két farúddal ütögetett mindent. Egyebek között rajzfilm-nézés közben az asztalt. Reménytelen volt arra kérni, hogy üljön nyugodtan, így egy vastag újságot tettem elé, hogy azt üsse, ne tegyen kárt az asztalban. Vacsoránál a székre térdelve evett (nem tiltakoztam, mert így jobban felérte az asztalt), bögrével a kezében hirtelen hátrafordult, és kiborította a narancslevet. Talált egy régi kulcsot, és a recés felével a fotel kárpitját kezdte fűrészelni.

Fellélegeztünk, amikor magunkra maradtunk a két lánnyal. És akkor rájöttem, milyen békés velük az együttlét. Csak néhány példa. Hirtelen ezek jutottak az eszembe, de nyilván lehetne folytatni a sort.

- Megcsinálják, amit kérek, méghozzá az első szóra. Igaz, nem azonnal, mert még befejezik, amivel éppen foglalatoskodnak, de én ezt már tudom, és nyugodtan kivárom.
- Elkészítik maguknak a reggelit.
- Minden étkezésnél megterítenek, evés után elpakolnak és letörlik az asztalt. És előtte kezet mosnak!
- Kiteregetik a kimosott ruhát, leszedik, ha megszáradt, és a sajátjukat elpakolják.
- Ha megyünk valahova, indulás előtt elmennek WC-re, sokszor már maguktól, szólni sem kell.
- Este nem cirkuszolnak, hogy le kell feküdni.

Ha magyarázatot keresek, három fontos dolgot találok. Az egyik, hogy az Otthonban is végeznek házimunkát, így a teregetés és hasonlók nem újdonság számukra. A másik, hogy immár 3 és fél éve ismerjük egymást. Megszokták az elvárásaimat, és azt is tudják, hogy mit miért tartok fontosnak. A harmadik pedig az, hogy mindig megdicsérem őket.

Vegyük csak a kézmosást. Korábban, ha erre kértem őket, felmutatták a tenyerüket, hogy tiszta. Erre én elmondtam, hogy van olyan piszok is, ami nem látszik. Egy ideje már nem kell elmondani. Hasonló volt a helyzet az indulás előtti WC-zéssel. "Nekem nem kell" - mondta általában Micimackó. "Nem azért kell kimenni, mert kell, hanem mert most lehet. Nagyon macerás a bevásárlóközpontban (játszóházban, moziban stb.) WC-re menni" - válaszoltam. A mostani tavaszi szünetben többször is előfordult, hogy ők vártak rám kabátban az előszobában, mindennel készen. "Ez szuper! Nagyon ügyesek vagytok!" - valami ilyesmit mondtam nekik ilyenkor.

Ezek után kellemes, örömteli közös nyaralásra számítok. A gyerekeken biztos nem fog múlni.

Micimackó nem szokott kapcsolatot kezdeményezni velem. Legalábbis a legutóbbi időkig nem.

Másnak is feltűnt, hogy nem rohant elém, amikor megérkeztem az Otthonba. Előfordult olyan is, hogy amikor nem egyedül mentem, Micimackó az útitársam karjába vetette magát. Pedig vele távolról sem volt olyan szoros a kapcsolata, mint velem.Vajon félt, hogy nem viszonozom a közeledését? Vagy ez csak egy játék volt, hogy én menjek utána?

Róbert Gida ha tehette, felhívott engem telefonon. Ilyenkor mindig kértem, hadd beszéljek Micimackóval is, de vele nehezen ment a társalgás, hamar vissza is adta a telefont Róbert Gidának.

Ma kaptam egy üzenetet Messengeren. Látszólag a kislányok anyja küldte, de a szövegből nyilvánvaló volt, hogy nem ő írta. Aláírva nem volt, s én Micimackóra gondoltam. Nem tudom, miért. Egy pillanat múlva fel is merült bennem, hogy tévedek. Ez volt a szöveg:

"Keresztanyu hogy tetszenek lenni mielőtt elindulunk felhívjuk keresztanyut hogy el tudjunk köszönni mert két órakor vissza kell vigyen minket anya puszi"

Ugyanis a hétvégére hazamentek a kislányok, s vasárnap ebédre kellett visszatérniük az Otthonba. Felhívtam az üzenet küldőjét, és valóban Micimackó volt. Nagyon örültem. Egyrészt, hogy gondolt rám, és ezt meg is írta. Másrészt, hogy írásban kommunikált velem, nem szóban, ami egyszerűbb lett volna.

Meg is mondtam neki, mennyire örülök. És az örömöm még mindig tart. Mert akár szorongás, akár színjáték okozta korábban a kapcsolatunkban a problémát, ma Micimackó úgy írt nekem, s utána úgy beszélt velem, mint egy kedves, okos kislány, aki rendben van.

Lejárt a keresztlányaim útlevele, s annak érdekében, hogy el tudjam hozni őket a húsvéti szünetre, újat kellett csináltatni. E célból úgy intéztem, hogy egy hétköznap délelőtt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonában legyek, ahol a keresztlányaim élnek.

Reggel nyolckor öten vettük célba a közeli nagyvárosban lévő prefektúrát - ott lehet útlevelet igényelni. Jött a két kislány, elmentünk az édesanyjukért is, s elkísért bennünket Anti  bácsi, az Otthon igazgatónőjének férje, hogy legyen valaki, aki tud románul. Vittük a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát (helyben keresztlevélnek nevezik) és - mivel az édesapjuk már nem él - a halotti anyakönyvi kivonatot. Meg persze az anya személyi igazolványát (helyi szóhasználattal bulletint) és a gyerekek régi útlevelét. 

Anti bácsi sürgetett bennünket, hogy időben induljunk, mert egy nap csak bizonyos mennyiségű sorszámot adnak ki, tehát igyekeztünk. Szerencsére nem volt tömeg, de sorszámot elsőre nem kaptunk. Elküldtek bennünket a postára, ott adtak űrlapot, amelyet a gyerekek születési anyakönyvi kivonata alapján ki kellett töltenünk. Amikor ez megvolt, a postai hivatalnok összevetette a dokumentummal, s azután elvette a pénzt - gyerekenként 240 lejt. Ezután kinyomtatott egy-egy igazolást arról, hogy fizettünk, s mehettünk vissza sorszámért. Most már kaptunk.

Mi, nők leültünk a váróban - a rendszerváltáskori magyarországi hivatalokat idézte a környezet -, Anti bácsi meg kiment. Gondoltam rágyújt, de kisvártatva egy újabb űrlappal tért vissza, széles mosollyal az arcán. "Külföldieknek is adnak kaziert" - mondta. Románul az erkölcsi bizonyítvány neve "cazier", és a közjegyző előtt adott szülői engedély mellett erre is szükség van akkor, ha nem a szülők viszik át a gyerekeket a határon. Tőlem sokáig elfogadták a magyar erkölcsi bizonyítványt is, de a menekültválság kirobbanása óta már nem.

Mivel a kazier ügyintézője látni akart, én is átmentem a másik szobába, ahol ugyan problémáztak egy kicsit a nevemmel - nem értették, hogy viselhetem egyszerre a lánynevemet és a férjem nevét is -, de aztán a kezembe nyomták a kaziert. Ott helyben megcsinálták, méghozzá ingyen!

Ideje volt visszatérnünk, mert már a kislányok útlevélkérelme volt soron. Az ügyintéző megkérdezte, hogy az anyjuk beszél-e románul, és ő mondta, hogy nem. Erre az ügyintéző közölte, hogy így nem tud velünk foglalkozni, menjünk át egy közjegyzőhöz, aki előtt az anya nyilatkozik, hogy útlevelet akar készíttetni a gyerekeinek. Azt is megmondta, hol van a legközelebbi közjegyzőiroda.

Vert csapatként felkerekedtünk, elillant a kazier fölött érzett öröm. Anti bácsi ment elöl, rágyújtott. "Tanuljatok meg románul, különben sosem fogtok érvényesülni!" - mondta a gyerekeknek. Gondoltam, más már eleresztett volna pár káromkodást, ő azonban ezzel az egy mondattal kiengedte a gőzt.

A közjegyzőirodában nem vállalták a papír elkészítését, mondván, náluk senki sem tud magyarul. Ajánlottak viszont egy másik irodát, ahol valószínűleg segítenek majd nekünk. Az sem volt messze, s a papírt is kiállították, annak dacára, hogy egyetlen szót sem váltottak a kislányok anyjával. Csak megmutatták neki, hol írjon alá. 40 lejt fizettünk. 

A prefektúrán újabb sorszámot kaptunk, és rögtön sorra kerültünk. Már csak egy apró probléma adódott: a kisebbik lány fehér pólóban volt, s úgy nem lehetett lefényképezni, vélhetően a fehér háttér miatt. Így egy fotó erejéig felvette a nővére pulóverét. Némi adminisztrációt követően az ügyintéző elbocsátott bennünket, mondván, az anya két hét múlva átveheti az útleveleket, az anyakönyvi kivonatokat kell majd bemutatnia ehhez.

Nemsokára már az utcán vigyorogtunk egymásra, s mi, nők megállapítottuk, hogy Anti bácsi nélkül semmire sem mentünk volna. Érdemei elismeréseként megszavaztuk neki a "hős" címet, és a világon létező legnagyobb serleget.

Legutóbbi látogatásomkor nagyon megörült nekem az az önkéntes, aki néhány hónapja a Szent Ferenc Alapítvány otthonának lakóit segíti a tanulásban.

- Megírnád a matek leckét Micimackóval? - kérdezte. - Sajnos, minden harmadikos nagyon gyenge matekból, és nem tudok eleget foglalkozni velük.
- Hát persze - bólintottam.

Róbert Gidának születésnapja volt, s ezt egy közös hétvégézéssel ünnepeltük meg. Amikor a keresztlányaimért mentem, arra toppantam be a Szent Ferenc Alapítvány otthonába, hogy a gyerekek a néptánc órára megtanulandó új népdal szövegét írják a füzetükbe.

Róbert Gida már kész volt, és Micimackó is éppen befejezte a szöveget. Ám miután leírta az utolsó sort is, kitépte a papírt azzal, hogy nem lett jó. Mivel már ismerem Micimackót, tudtam, hogy ez csak afféle játék annak érdekében, hogy foglalkozzak vele. Arra számított, hogy majd odaülök mellé, és segítek, miközben ő szándékosan rosszul írja a szavakat. Én azonban kimentem a szobából, s intéztem az egyéb dolgaimat.

Micimackó rajza

Róbert Gida pár hónapja kapott tőlem egy olcsó okostelefont. Egyrészt a kapcsolattartás miatt vettem - ha interneten tartjuk a kapcsolatot, az ingyen van (az otthonban van wifi), s hamar bejön a készülék ára. Másrészt aggódom amiatt, hogy a keresztlányaimnak már egy digitális világra kell felkészülniük, de ennek tárgyi feltételeit sem az iskola, sem az otthon nem tudja biztosítani. Pedig az lenne a minimum, hogy a számítógépet, az internetet mindennapos dologként tudja használni a gyerek. Legyen tehát a kezében legalább egy okostelefon.

Róbert Gida nagy becsben tartja a telefonját. Használja is, méghozzá nagyon ügyesen. Felfedezi a legkülönfélébb funkciókat, aminek én nagyon örülök. Mindig örömmel tölt el, ha olyasmit tudok adni neki, ami egy részterületen eltünteti a hátrányát a többi gyerekkel szemben.

Ez az öröm azonban semmi ahhoz képest, amit Róbert Gida okozott nekem a minap. Képszerkesztő alkalmazást töltött le a telefonjára, majd névnapi és születésnapi üdvözlőkártyát szerkesztett nekem. Pedig se névnapom, se születésnapom nem volt. Csak éppen én jutottam az eszébe, nekem akart örömet szerezni, amikor az első elektronikus alkotásait készítette.

Utóirat.

Róbert Gida kérésemre a saját portréját szabadon felhasználható arcképekre cserélte az üdvözlőkártyákon. Ezek a kártyák láthatók itt, hogy a blog anonim maradhasson. 

Szeptemberben, iskolakezdéskor egy idegen fiatalasszonyt találtam az erdélyi gyermekotthonban. Bemutatkoztam neki, amitől zavarba jött, mintha túlzott megtiszteltetés érte volna. Mint kiderült, egy távoli városból kért számára befogadást a Szent Ferenc Alapítvány ottani napköziotthonának vezetője, mert nem volt hol laknia a három gyerekével. Két nejlonszatyorral érkeztek.