Micimackóval elmentünk a kedvenc játszóterünkre, ahol hamarosan megjelent egy ismerős kislány is. Micimackó azt mondta, a barátnője az úszótáborból. (Annak érdekében, hogy a keresztlányaink többet lehessenek velünk, nem csak a szabadságom idejére hozom el őket, s ilyenkor valamilyen napközis táborba járnak.)

- Keresztanyu, tudja mi van ebben? - dugott az orrom alá egy apró játék ékszerdobozt Róbert Gida.
- Nem tudom. Mi lehet? Gyűrű? Gyöngyök?

Nem találtam el. Egy kis káposztalepke volt benne. Élő.

Volt egy időszak, amikor az Otthon gyermekei megvadultak a kocsimosásért. Az enyémet is le akarták mosni, de kezdetben nem engedtem, úgy éreztem, olyan lenne, mintha ingyen dolgoztatnám őket. De annyira győzködtek, hogy beadtam a derekam. Ekkor elszabadult a pokol.

Még alig pár hónapja ismertük egymást, amikor Róbert Gida váratlanul megkérdezte:
- Keresztanyu is gyermekotthonban nőtt fel?
- Nem, de nem is a szüleimnél - válaszoltam.

Az persze túlzás, hogy ismeretlenek, hiszen ugyanabban az Otthonban élnek, mint a keresztlányaim. De a szokásaikat, a reakcióikat nem ismertem, hiszen ők nem ugyanabban a családban nevelkednek, mint a keresztlányaim. Kisebbek is náluk, még ovisok, így egy kissé tartottam attól, hogy én szállítsam őket a több száz kilométeres úton hazáig. De a vendéglátóiknak dolguk volt, én meg úgyis mentem az Otthonba, így ez volt az ésszerű megoldás.

Micimackó még mindig nem tett le teljesen arról, hogy ellenkezéssel érje el, hogy foglalkozzak vele. De ezek a kísérletek egyre erőtlenebbek.

Nemrég például nem húzott zoknit, csak cipőt. Arra a kérésre, hogy ugyan, vegyen már fel zoknit is, azt válaszolta, hogy ő azt utálja. És nem vesz.

Kezdetben úgy tűnt, hogy semmi sem állja útját a tündérmesének: a fiatal nő megmenekül, és boldogan él, míg meg nem hal. Egy értelmi sérült nőről van szó, akit a nevelőapja rendszeresen megerőszakolt, és így kislánya született. Aztán, amikor a gyermek 4 éves lett, a férfi vele is erőszakoskodni kezdett. A nagymama az unokáját sem próbálta megvédeni, mint ahogy korábban a lányát sem védte. A szomszédok is féltek a rendkívül agresszív férfitól, nem merték feljelenteni, de szóltak a gyermekotthon vezetőjének, Teri néninek, hogy fogadja be a kislányt. És ő ezt meg is tette.

Májusban kitört a nyár, a keresztlányaimmal és a szobatársaikkal elmentem fagylaltozni. Tűzött a nap, úgy gondoltam, nem ártana nekik valami fejfedő. "Nincs baseball sapkátok?" - kérdeztem, tavaly ugyanis minden gyerek ilyen sapkában rohangált az udvaron.

A gyerekek csak vonogatták a vállukat, fagyizni akartak, nem sapkát keresni. Csak Róbert Gida szólalt meg. "Az enyém otthon maradt" - mondta. Aztán egy kicsit zavarba jött, mint aki elszólta magát, és hozzátette: "Keresztanyuéknál".

Egy pillanatra mindenkinek elállt a szava. Értettük, hogy Róbert Gida tényleg egy titkot árult el: nálunk érzi magát otthon.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány bentlakásos otthonaiban majdnem minden gyereknek van keresztszülője, kivéve a nagyobbakat, a gimnazista korúakat. A legtöbb keresztszülő ugyanis kisebb keresztgyereket választ. Pedig nem biztos, hogy a kor alapján kell ezt eldönteni.

Az általam ismert otthonban él egy nagylány, akinek nem volt gyermekkora. Az apját nem ismeri, az anyja pedig ivott, amióta csak az eszét tudja. Ezért őt kezdetben a nagymamája nevelte. Aztán sorra született három testvére - az apák az ő esetükben is leléptek -, róluk már ő gondoskodott.

Az új látogatókat rendszerint lenyűgözi, ahogy a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekei imádkoznak minden étkezés előtt és után. Maguk a látogatók azonban csak ritkán kapcsolódnak be az imába, többnyire azért, mert ők maguk nem ismerik a szövegét. A visszatérő látogatók sem mindig csatlakoznak, mint egyikük megjegyezte, az imát nem tudta pár alkalom alatt megtanulni. Hangjából kicsendült, hogy őszintén fájlalja ezt, s tapasztalataim szerint a látogatók többsége így van ezzel. Ezért közreadom a két említett ima, pontosabban székely asztali áldás szövegét.